Fuksas

Az, hogy több etikára van szükségünk az építészetben, aligha vitatható. Azonban milyen szempontból van szükséges kevesebb esztétikára? Másképp fogalmazva, a kevesebb esztétika valóban több etikát jelent?” Kubinyi György írása a kérdés néhány aspektusát járja körül. 

Az afrikai tervezés példája

Ahogy erről korábban már több hír is megjelent a különböző fórumokon,¹ fiatal magyar tervezők egy csoportja iskolaépületet tervezett Ghánába, Koforidua városába.² A terv elnyerte a Média Építészeti Díja közönségdíját 2016-ban. Az iskola építése helyi tervezők elképzelése szerint kezdődött, de pénz híján a „nyugati” metodika alapján tervezett épület az alapozási munkák után megállt. A magyar csoport ezután kapcsolódott a folyamatba. Újragondolták a házat, pénzt gyűjtöttek és önkénteseket szerveztek az építkezéshez. Természetes szellőzést és hűtést terveztek, ami a helyi hagyományos módszeren alapult, épületszerkezetekkel árnyékolták le a belső tereket a nyári túlmelegedés ellen. Megtartották az eredeti tervből a vasbeton vázszerkezetet, de helyi anyagból tervezték a kitöltő falazatot, és helyi munkaerőkre alapoztak több munkafázist. Az építés még mindig tart, támogatókra és a nyári iskolai szünet idején önkéntesekre is szükség van az épület elkészüléséhez.

Fuksas mint főkurátor

A fiatal magyar tervezők úgy viselkedtek az afrikai helyszínen, ahogy azt a tervezési helyzet megkívánta, etikusan jártak el munkájuk során. 
Az etikus tervezés kérdése egyre inkább az építészeti közbeszéd tárgyát képezi Magyarországon is. Nézve a fejlett (gazdag vagy magát gazdagnak gondoló) világ építészetét, ideértve a magyar építészeti közéletet is, nem nagyon látni, hogy az élénkülő párbeszéd eredményes lenne. A koforiduai tervezés okán a kérdés néhány aspektusát vetem fel, többek között olyan elméleti írások kapcsán, melyek meghatározók kell, hogy legyenek az építészeti közvélekedésben. Főként akkor, ha széles körben igény jelentkezne az eféle ondolkodásra, az ebből születő épületekre. 

Elsőként ide kívánkozik Massimiliano Fuksas napjainkban is idézett, vitatott jelmondata, ami a 2000. évi Velencei Biennále vezérelve volt: „Less Aesthetics More Ethics.” A jelmondat Fuksas tollából azonnal hitelét vesztette, amint kimondatott, leíratott, hiszen a főkurátor építészeti tevékenysége messze állt akkor is, és messze áll most is az etikus tervezői magatartástól. Különlegességet, figyelemfelkeltést hajszoló formálás jellemezi tervezéseit. A létrehozott konstrukció formája, szerkezete nem következik természetesen a tervezési feladatból, nem keletkezik egységes, önmagán belül koherens mű, a formák önmagukat és tervezőjük hírnevének gyarapítását szolgálják. (Ide kapcsolódik Körmendy Imre Építészfórumon megjelent egyik írása is, ami az etikus tervezést, illetve annak hiányát járja körbe.)

Fuksas jelmondata

Fuksas személyén túl még érdekesebb az, hogy a hangzatos mondat, kevesebb esztétika(t), több etika(t) önmaga hiteles-e? Az, hogy több etikára van szükségünk az építészetben, aligha vitatható. Azonban milyen szempontból van szükséges kevesebb esztétikára? Másképp fogalmazva, a kevesebb esztétika valóban több etikát jelent? Vagy csak arról van szó a jelmondatban, hogy törődjünk többet az etikával, kevesebbet az esztétikával? Csavarjunk még egyet a mondaton: a több etika kevesebb esztétikát eredményez? Véleményem szerint a Newill Academy épülete bizonyítja, hogy a tervezési helyzetet gondosan elemző, és a felmerülő morális, szociális, gazdasági, környezetvédelmi, illeszkedési, szerkezeti, anyaghasználati és sokszor pedagógiai, pszichológiai szempontokat figyelembe vevő tervezés végeredménye minőségi építészet lesz, főleg, ha a tervező képes mindezek mögé sorolni magát.

Jó műnek, hiteles, minőségi építészetnek tartom a Newill Academy épületét, ellentétben a Fuksas által reprezentált, önmaguknak emlékművet állító építészek munkáival. Ha az építész elsőrendű törekvése esztétikus formák létrehozása, az eredmény esztétizálás lesz. Így az épület megjelenésének szokatlansága magával ragadhatja a szemlélőt, megannyi folyóirat megjelenést és ezzel együtt hírnevet hozhat a tervezőnek, de ennek kevés köze van a hiteles építészethez. Az épület nem esztétikus lesz, hanem esztétizáló. És ebben az aspektusban a „kevesebb esztétika(t), több etika(t)” jelmondatot úgy módosíthatnánk: „több etkát, és több lesz az esztétika.”

Jørn Utzon 

A jelmondatoknál sokkal többet mondanak a megépült házak. Ez minősíti, hitelesíti az építészt, ahogy az kiderült Fuksas esetében is. Utzon, aki idén lenne száz éves, az épületeivel, a munkásságával foglalt állást. Ő az, aki a Sydney Operaház tervezésnél a végsőkig elmenve kísérletezett szerkezettel, formával, a mérnöki tudás határaival. Noha Utzon mérnökként elbukott, de az ikonikus épület – mert egy ikonikus épület megtervezése, megépítése volt a cél – létrejött. A Sydney Operaház épületének megjelenése nagyvonalú, a héjszerkezetek hitelesen utalnak a közeli kikötő hajóinak dagadó vitorláira. Ez a kicsit díszletszerű megjelenés az opera műgajára is utal, aminek befogadására létrejött.

Az operaház elhúzódó tervezése közben,³ Dániában a Fredensborg lakótelepet (1959-62) illetve Kingo lakótelepet (1957-60) építette Utzon. Itt egyszerű anyagokkal, egyszerű felületképzéssel, köznapi, olcsó szerkezetekkel dolgozott. A két lakótelepet a visszafogottság eleganciája jellemzi. 
Utzon mind az operaház, mind a lakótelepek tervezési helyzeteiben megtalálta azt a szűk mezsgyét, melyen haladva hiteles építészetet hozott létre. A görcsös haladást az újabb és újabb meglepő, szenzációs formák felé nem erőltette, a feladatra koncentrálva, a tervezési helyzetből kiindulva dolgozott, olyan tervezői magatartást tanúsított, amilyen a körülményekből következett.

Az épület mint a valóság leképezése

Utzon tervezői magatartása – ami az egyik helyzetben az anyaggal, a szerkezettel, a formával kísérletező, más esetekben a racionálisra, egyszerűre törekvő – példaértékű. Szolgálta az építészetet, magát az építészet után sorolva, nem fordítva, hogy az építészetet használta volna saját hírnevének gyarapítására. Ignasi de Sola-Morales a Gyenge építészet című írásában⁴ a gyenge gondolkodás és a gyenge ontológia fogalmára utalva, az archeológia tézisét ajánlja a kortárs építészeti tervezés és a kortárs művészet megközelítésére. Az archeológia fogalma itt elsősorban a tektonika megismerésére utal, de emellett a folytonosságra, a múlt megidézésére is.

“…Ugyanebben az értelemben tartom használhatónak a gyenge építészet fogalmát is. Amit javasolok, egy átlós, ferde, nem feltétlenül időbeli metszet.” 

“Ezt a valóságot többé nem tekinthetjük egységes egésznek, inkább különböző, egymást átfedő rétegeknek. Szembesülve ezzel a valósággal a műalkotás sem tehet mást, újraolvassa és újraszervezi az átfedések rendszerét”

Morales értelemzésében a műalkotás így nem lehet egyetlen határozott állítás, gyenge szerepre kell vállalkoznia alkotónak és műnek. Csak így képezheti le hitelesen azt az összetett – térben és időben nem lehatárolt – valóságot, ami körülvesz minket.

“ha a művészi alkotás – legyen az szobrászati vagy építészeti – elfogad egy bizonyos gyengeséget, és ezáltal másodlagos helyre fokozza le önmagát, ezzel a legmagasabb fokú eleganciát teremtheti meg, sőt a legnagyobb jelentőségre és fontosságra tehet szert.”

Zumthor

Morales, aki építész, történész és filozófus is volt, az építészetről megosztott gondolatait elvi megfontolásokként tárta elénk. Zumthorral más a helyzet, ő elsődlegesen tervező. Az építészetről megosztott gondolatai a tervezési munkáin nyert tapasztalatai által születtek. Munkásságának, tervezői magatartásának és személyiségének hitelessége egymásból következnek. A szépség kemény magva című írásában⁵ kifejtett nézetei, közelebb hozzák és érthetőbbé teszik azokat a megfontolásokat, amik mentén az építészetről gondolkozik. 

A természetességre alapuló tervezés dicsérete, az építész személyes ambícióinak háttérbe szorítása, a formai előfeltevések mentén történő tervezés veszélyére történő figyelmeztetés és a tervezői szószátyárság kritizálása konkrétan kiolvasható az írásból:

“Gyakran töprengek azon, hogy miért próbálkozunk oly ritkán a kézenfekvővel, a szemünk előtt lévővel? Miért bíznak a fiatal építészek oly kevéssé azokban az alapvető dolgokban, amikből az építészet létrejön: anyagban, szerkezetben, megtámasztásban és megtámasztottságban, földben és égben, terekben, melyek valóságos terekké válhatnak; terekben, amelyek befoglalásáról, anyagban való megjelenéséről, üreg formájáról, világosságáról, levegőjéről, szagáról, befogadóképességéről és rezonanciájáról gondoskodnunk kell? Nekem is jól esik elgondolni, hogy házakat tervezek és építek, melyekből az építési folyamat végén mint tervező visszahúzódom. Így hátrahagyok egy épületet, ami önmaga, ami a lakást szolgálja, mint a dolgok világának része, és megél személyes retorikám nélkül. Számomra létezik az épületek szép hallgatása, amit olyan fogalmakkal kötök össze, mint higgadtság, tartósság, jelenlét és integritás, valamint melegség és érzékiség. Az legyen ami, épület legyen, ne jelenítsen meg semmit, de legyen valami.“

“Az építészet valósága a teste: az, ami konkrét, ami formává, tömeggé, és térré vált. A dolgokban lévőkön kívül nincsenek eszmék. Ez a szépség kemény magva.”

Kubinyi György

---

1 Funk Bogdán, Önkéntes építészet, Magyar Építőművészet 2018/2. 
A projekt Facebook oldala itt. Interjú az alkotókkal itt. 

2 tervezők: Funk Bogdán, Szelecsényi Balázs, Vadász Orsolya, Nusszer Diána, Cserháti Csinszka – statika: Vető Dániel – fenntartható rendszerek: Németh Roland – látványterv: Gyenese Gábor

3 Utzon 1957-ben nyerte el pályázaton a megbízást és 1966-ig vezette a kiviteli tervek elkészítését. Akkor feladta a további küzdelmet, belátva, a feladat meghaladja erejét. A terveket végül ausztrál mérnökök fejezték be, az akkor elterjedő számítástechnikát hívva segítségül.     

4 A mérhető és a mérhetetlen, Építészeti írások a huszadik századból, szerk.: Kerékgyártó Béla, Typotex kiadó, 2000 (az írás 1987-ben keletkezett – a szerz.)

5 Peter Zumthor 1991. december 1-jén Piránban elhangzott német nyelvű előadása. Megjelent: Du-Die Zeitschrift der Kultur. 615, Heft Nr. 5, Mai 1992, 68-69. M. Gyöngy Katalin fordítása. Magyarul megjelent: Arc, 1, 1998, pp.:30-35.